1926 november 12.

Lihegése betöltötte a teret, egy-két vércsepp a padlóra hullott. A romos szoba közepén térdelő férfi engedett magának néhány percet a pihenésre. Sérülése ugyan nem volt komoly, de meg kellett támaszkodnia kis ideig, hogy visszanyerje egyensúlyát és erejét. Szőke haja összekócolódott, ruhája elszakadt, zilált volt, de ahogy lassan lábra állt és felegyenesedett, arcán győzedelmes mosoly terült el.

Ellenfele a lábainál feküdt, arca sápadt, szemei csukva, szája sarkában vékony vércsík. Sokkal nehezebben adta meg magát, mint amire a férfi számított. Rég volt része ily kemény harcban, de végül ő kerekedett felül. Most azonban gyorsan kellett cselekednie.

Hanyagul intett pálcájával, mire a felismerhetetlenné rongálódott szoba magától elkezdte rendberakni magát: a törött üvegek összeforrtak, a bútorokról eltűntek a szakadások, a tapéta visszaragadt a helyére, a por felszívódott. Néhány pillanattal később a szoba már ugyanúgy festett, ahogy reggel, amikor a tulajdonosa munkába indult, nem is sejtve, hogy hazatérve mi várja majd.

A férfi leguggolt az aurorhoz. Kis ideig homlokráncolva hajolt fölé, majd lassan, szinte finoman érintette meg az arcát. A varázslat azonnal hatott: a férfi szőke haja feketévé változott, átható kék szeme barnává sötétült. Vonásai, alakja elkezdtek átalakulni, egészen addig, amíg a férfi az auror pontos másává nem változott. Lassan körbeforgott, minden szögből ellenőrizve külsejét, s másoló varázslata kétséget kizáróan sikeres volt, ugyanis a férfi elégedetten húzta ki magát. Immár az auror alakjában pillantott le földön fekvő ellenfelére. Most megölhetné… végezhetne vele egy pillanat alatt, de minek? Ki tudja, mikor lesz még rá szüksége. Eléggé megkínozta ahhoz, hogy többet ne legyen ereje szembeszállni vele. Nurmengardban jó helye lesz… a férfi nem szerette feleslegesen eljátszani a kezéből az értékes lapokat. Az auror pedig értékes volt, a lehető legjobb lehetőség a számára: a parancsnokság feje, a Mágiaügyi Miniszterasszony jobbkeze, valaki, akinek bőrébe bújva kedve szerint manipulálhatta az amerikai Minisztériumot. Jó ideje figyelte, eltanulta viselkedését, szokásait, a beszédét és stílusát. Ismerte a kapcsolatait, a napirendjét, a számtalan ügyet, amelyen épp dolgozott. Nem volt könnyű munka, s volt, hogy csak egy hajszálon múlt, hogy az auror nem vette észre. Képzett varázsló volt, megérezte, hogy valami nincs rendben, hogy valaki a nyomában van. De az igazság már későn derült fel előtte.

A férfi lehajolt és felvette az auror pálcáját. Pár pillanatig vizsgálódva forgatta ujjai között a hosszú, elegánsan karcsúra faragott ébenfát, mintha csak ismerkedne vele, majd mormolt valamit, mire a pálca tulajdonosának teste felragyogott, majd eltűnt. Most már ez a zavaró tényező sem volt az útjában, s később bármikor felhasználhatja, ha a szükség úgy hozza.

Magára kanyarította az auror elegáns kabátját; ma este még meg kellett jelennie a Minisztériumban. Ahogy az ajtó felé sétált, megtorpant egy pillanatra, elidőzve egy újságból kivágott kép mellett, melyet az auror a dátum alapján nem olyan rég rakhatott ki a falra. Szája halvány, fenyegetően sejtelmes, nosztalgikus mosolyra húzódott, ahogy a képen lévő alakot nézte. Majd a pillanat elszállt és a férfi sebes léptekkel tovább haladt, nem foglalkozva immár a maga mögött hagyott képpel és a ténnyel, amely hozzá tartozott.

A ténnyel, hogy ő, Gellert Grindelwald egykor szintén kedvelte ugyanazt a nőt.

Jegyzetek:

 - A filmes háttérinformációk szerint Graves pálcájának gyártója Quintana. Maga a pálca 15 hüvelykes ébenfa, magja pedig az úgynevezett fehér víziszörny (egy Amerikában őshonos mágikus halfajta) gerince.