Darlington, 1911 augusztus 29.

 - Parancsolsz még egy csészével Phineas?

 - Igen, köszönöm. Igazán kiváló ez a tea, kedves barátom.

A forró ital gőzölgött a finom porceláncsészében, illata bejárta a teraszt, ahol a két férfi üldögélt.

 - Az bizony. Tegnap érkezett Kínából. Az az ostoba házimanó kirakodáskor elejtette a ládát, majdnem kárba veszett az egész.

A vékony, ravasz tekintetű varázsló rosszallóan ingatta fejét, miközben rövidre nyírt szakálla végét csavargatta.

 - Remélem, kellően megbüntetted érte Thorne. Még csak az kellene, hogy a varázslények is elszemtelenedjenek.

 - Ugyan már, Phineas! - a másik varázsló röviden felnevetett. Valamivel zömökebb volt társánál, világos haját hanyag eleganciával fésülte oldalra, vonásai és öltözete egyaránt arisztokrata származásról tanúskodtak, de nevetésében, mozdulataiban volt valamiféle szimpatikus színezet, ami a Phineas nevű férfiból egészen biztosan hiányzott. - Kapott egy alapos fejmosást, aztán eleresztettem. Rubby nem szemtelen, csak ügyetlen, én meg nem kívánok a kellőnél többet foglalkozni vele. Úgy vélem, alkalmanként túlságosan belelovallod magad a bosszankodásba.

Phineas Nigellus Black savanyú képpel kavargatta a teáját.

 - Már megbocsáss, de az alsóbb rendű varázslények és a sárvérűek kérdése igazán komoly téma. - jegyezte meg, orrát felhúzva a sárvérűek szó kiejtésekor. - Nekünk szent ügyünk megvédeni nemes világunkat mindennemű szennytől és elkeseredve mondhatom, hogy manapság egyre inkább ennek ellenkezőjét tapasztalom. Kedves barátom, hiába vagyok én a nagy múltú Roxfort igazgatója, úgy néz ki, megbecsülésem ennek ellenére is inkább csak egy rám aggatott jelző, nem pedig valós hatalom az iskola felett, amelyet minden erőmmel és tudásommal vezetek. A minap érkezett a határozat a Minisztériumból, hogy dacára a benyújtott véleményemnek, kötelességem felvenni a sárvérű mágiatolvaj kölyköket. Kötelességem! Így álljak én a Roxfort élén, mikor szavamat ily mértékben semmibe veszik?

 - Azért biztos vagyok benne, hogy ez még nem ad okot arra, hogy lemondjál. - mosolyodott el Thorne Corbitt és sokatmondóan mérte végig barátját. - Jól ismerlek, Phineas.

 - Azt kellett volna tennem, mint neked! - Phineas színpadiasan sóhajtott. - Bejárnom a világot, kutatni, meggazdagodni… no nem mintha nemes családom szegény lenne. De már azon az estén, amikor a fejedbe húztad azt a vén süveget, s nem sokkal később helyet foglaltál a dicső Mardekár ház tagjai között, tudtam, hogy nem csak ambíciózus vagy, de sokra is fogod vinni. Jut is eszembe, a süveg… nemsokára itt a nagy nap, igazam van?

Mr. Corbitt nagyot bólintott és büszkén kihúzta magát.

 - Igyekeztem hazatérni, hogy itt legyek velük és örülök, hogy ez sikerült is. Igazán sajnálom, hogy olyan ritkán látom a gyerekeket, s hitvesemet is oly mértékben lefoglalja a munkája a Minisztériumban. - sóhajtott. - Holnap megyünk az Abszol Útra a pálcákért és egyebekért. No és persze a Roxfort…! Az iskolád gazdagabb lesz két piszkosul tehetséges tanulóval.

 - Számítok rá, hogy köszönhessem őket egykori házamban, melybe az apjuk is járt. - bólintott nagyot Phineas. - A Mardekárban mindig szívesen látják az aranyvérű, ígéretes boszorkányokat és varázslókat.

 - Nos, remélem, nem lohasztom le túlságosan a kedvedet, barátom. - Mr. Corbitt magának is töltött még teát és elgondolkodva nézett maga elé, ahogy belekortyolt. - Reynard egészen biztos, hogy az édesanyjára ütött és mire kettőt pislogsz, már a Hollóhát reménységei között lesz. Az a fiú olyan tehetség… láttad volna, miket művelt a múltkor, amikor megkaparintotta a pálcámat. Pedig még csak most lesz roxfortos. No persze, a lányom sem éppen elveszett…

 - Akkor Rowan lesz az én emberem. - mosolyodott el Phineas. - Oda fogok ám figyelni a kisasszonyra, azt megígérhetem.

Mr. Corbitt mosolyogva vonta fel a szemöldökét.

 - Kedves Phineas, én úgy tudtam, te kifejezetten nem kedveled a gyerekeket.

Az eddigi idők (s egyben a jövő) legellenszenvesebb roxforti igazgatója kuncogva bólintott.

 - Ez így igaz, barátom. Az ikrekre azonban mindenképp megéri odafigyelni, főleg, ha az egyikük a keresztlányom is egyben. Meg aztán, ők jóval többek, mint azok a neveletlen kölykök, akik az iskola falai között hangoskodnak… - lehalkította a hangját és hunyorogva hajolt közelebb Corbitt-hoz. - Igen, azt a kettőt meglehetősen kedvelem.

A két felnőtt nagy egyetértésben összebólintott, majd teájukat kortyolgatva a terasz alatt elterülő park irányába fordultak, ahol két gyermek játszott önfeledten, észre sem véve, hogy apjuk s annak látogatója őket figyeli.

o ~ . ~ o

 - Jaj Rey, igazán nem kellene félned! - Rowan Corbitt hátradobta hosszú szőke haját, amelyet a szél újra és újra makacsul az arcába fújt. A kislány hiába igazgatta meg, haja pillanatokon belül megint a szemébe lógott, s ez, tekintve, hogy egy-két méterre a föld fölött lebegett egy játékseprűn, nem volt annyira meglepő. Rowan bosszankodva ráncolta a homlokát, majd az ajkába harapott és elszántan előre meredt, mint aki nagyon koncentrál valamire. A változás igencsak látványos volt: hosszú haja zsugorodni kezdett, s néhány pillanattal később már bőven a válla fölé ért, igaz, a színe eközben kifakult, szinte ősz lett. A kisfiú, aki ugyanolyan szőke volt, mint Rowan az imént, felvonta a szemöldökét, mielőtt visszatért volna a fűben kiterített varázslókártyái rendszerezéséhez.

 - Csak a hosszán akartál változtatni, igaz? - kérdezte, szája sarkában egy vigyorral. Rowan bosszúsan fújtatott és újra felvette az előbbi furcsa arckifejezést, egészen addig, amíg haja először sárgára, majd aranyra változott, aztán végül újra felvette eredeti színét.

 - Ne turkálj a fejemben Rey. - jegyezte meg, miközben leereszkedett testvére mellé és a seprűt lerakva kézbe vette az egyik kártyalapot.

 - Tudod, hogy nem szándékosan csinálom. - Reynard nekiállt várat építeni a lapokból, Rowan pedig segített neki. - Néha egész egyszerűen csak hallok gondolatokat, belelátok fejekbe.

 - Nekem még csak bele sem kell látnom a te fejedbe, hogy tudjam, nem mersz felülni a seprűre. - sandított Reynardra Rowan, és megpiszkálta maga mellett a seprűjét a fűben. - Pedig igazán nem kellene félned. Főleg ettől nem… anya megbűvölte, hogy az erre tévedő muglik ne láthassanak meg minket, két méternél magasabbra nem tud szállni.

 - És te valahogy megtörted a bűbájt és vagy tíz méter magasan repkedtél a múlt héten, Ro. - jegyezte meg Reynard. Nővére elszontyolodva csóválta meg a fejét.

 - Anya azóta észrevette és visszabűvölte. Amit kaptam érte… Pedig az egész birtokon mugliriasztó bűbáj van, nem is látná senki, hogy milyen magasra repülök. - elfintorodott, de aztán hirtelen mintha el is felejtette volna mindezt, zöld szeme felcsillant az izgalomtól. - Holnap viszont már lesz varázspálcánk… saját pálcánk, Rey! Azt varázsolunk, amit csak akarunk! És apa visz el minket az Abszol Útra.

Egyszerre pillantottak fel a terasz irányába, mintha tudták volna, hogy az említett személy ott van, vagy megérezték, hogy figyelik őket.

 - Itt van Phineas bácsi. - mosolyodott el Rowan és felpattant. - Gyere, köszönjünk neki! Amúgy is, lassan teaidő.

A varázspálca említése Reynard jókedvét is meghozta. A fiú fürgén kapkodta össze a kártyáit, s csak akkor tért vissza a komoly, szorongó kifejezés az arcára, amikor az ikrek már a park füvén vágtak át, sietve a magas, régi kúria felé, és Rowan, vállán a seprűjét egyensúlyozva megjegyezte.

 - Ha majd Roxfortosok leszünk, nem fogod tudni megúszni a repülést, Rey. Ott ugyanis az lesz az egyik óránk.

Reynard Corbitt pontosan ettől tartott, de ezt a világért sem ismerte volna be.