London, 1911 augusztus 30.

Reynard nem szerette hordani a szemüvegét. Nélküle is egész jól látott, csak kissé mosódtak el a távolban a dolgok, és az orrát nyomó fém amúgy is mindig zavarta, hát még amikor a keret lecsúszott. Édesapja ezen a reggelen azonban ráparancsolt, így nem volt választása.

 - Családunk a varázslóközösség megbecsült része, és ez a mi oldalunkról is megkíván minden szükséges formalitást. A fiam nem kóvályoghat vakon az Abszol Út közepén. - mondta szigorúan Mr. Corbitt, de a tekintetében vidámság csillogott, és így Reynard is könnyebb szívvel teljesítette a parancsot.

Korán reggel lévén az ikrek még kissé álmosan, de nagy izgalommal kapaszkodtak apjuk karjába, készen arra, hogy a darlingtoni birtokról egyenesen Londonba, a híres Abszol Útra hoppanáljanak. Rengeteget hallottak már az Abszol Útról, de Mr. Corbitt eddig nem volt hajlandó elvinni őket oda: a varázsló mindennek megadta a módját, és ez a mágikus vásárlóutca első látogatását illetően Rowan és Reynard Roxfortba való felvétele -és a legfontosabb, a pálcaválasztás- volt.

 - Hármasban megyünk. - nézett le gyermekeire. - Édesanyátok sajnos nem ér rá arra, hogy elkísérjen minket.

 - Anya soha semmire nem ér rá. - sötétült el Rowan tekintete, de szavait csak Reynard hallotta, talán mert olyan halkan beszélt, talán mert nem is mondta, csak gondolta. Vigasztalóan szorította meg nővére kezét, miközben Mr. Corbitt magára kanyarította fekete köpenyét, s annak suhanásával egyetemben köddé is váltak.

A hely látványa, ahova érkeztek, elfeledtette Rowan rosszkedvét. Színes kavalkád fogadta őket: egy szűk, ámde olyan hosszú vásárlóutca, melynek végét az ikrek nem is látták. Kétoldalt a legkülönlegesebb, ezerféle varázslatos áruval teli bolt kirakata kacsingatott a vásárlók felé, maga az utca pedig oly zsúfolt volt az emberektől, hogy Mr. Corbittnak úgy kellett utat törnie, hogy előre haladhassanak.

 - Az Abszol Út… - motyogta Reynard, aztán gyorsan becsukta a száját, miután egy idősebb boszorkány megmosolyogta az utcára való rácsodálkozását. Mr. Corbitt lehunyorgott rá.

 - Kimondtad a gondolatomat, fiam. - mondta, miközben kitartóan haladt előre. A tömegből többen is felismerték, tiszteletteljesen köszöntötték, melyre ő kurta biccentéssel válaszolt. Az ikrek szorosan kapaszkodott a kezébe, nehogy elkeveredjen. Apjuk nem sok időt hagyott nekik a bámészkodásra: céltudatosan haladt előre egy nagy, fehér épület felé, melynek teteje kiemelkedett az Abszol Út üzletei közül.

 - A Gringotts. - mondta, és nem is kellett több magyarázatot hozzáfűznie, Rowan és Reynard izgatottan pillantottak össze. Az, hogy végre saját szemükkel láthatják a híres varázslóbankot, mi több, be is mehetnek, meglátogathatják a Corbitt család széfjét, melyben a tekintélyes mennyiségű pénz mellett számtalan különleges tárgy, ereklye is van, amit főképp Mr. Corbitt gyűjtött össze utazásai során (Reynard ezt tudta jól, hisz apja sokat gondolt ezekre a tárgyakra), teljesen lázba hozta őket.

Úgy egy bő órával később Reynard már egyáltalán nem találta olyan izgalmasnak a Gringottsot. Az Abszol Útra visszatérve némán lépkedett apja mellett, jobban szorítva a kezét, mint eddig bármikor.

A Corbitt család széfjéhez hosszú, meredek és kanyargós út vezetett egy barlangrendszeren át, melyet egy kobold-vezette csikorgó csillével tettek meg. Reynardot nem ez a rázós utazás rémítette meg (a mély szakadékok mellett két áthaladtak vízesésen, egy tűzfalon és egy csapat furcsa varázslény között, melyek villogó szemmel figyelték a csillét és utasait), nem is a hosszú ujjú, hegyes fogú, gonosz tekintetű vezetőjüktől, aki őket méregette a szeme sarkából… Miután a csille megállt, gyalog folytatták útjukat egy közeli barlanghoz, melynek széles száját egy tömör vasajtó zárta el, és amely előtt érkezésükre mozdult valami. Hirtelen hideg lett, még a földalatti levegőhöz képest is hideg. Az ajtó két oldalán két őr állt, hórihorgas, fekete alakok. Ahogy lassan megindultak feléjük, Reynard rádöbbent, hogy arcukat lehetetlenség kivenni csuklyájuk rejtekéből (vagy talán nincs is arcuk, futott át fején a rémisztő gondolat), s hogy nem is járnak, hanem hangtalanul, lebegve siklanak a levegőben. Ösztönösen, rémülten tett hátrafele egy jó nagy lépést; el akart szaladni, elbújni ezek elől a szörnyű lények elől, melyek mintha megérezték volna félelmét, egyre közeledtek felé. Reynardnak szörnyű gondolatai támadtak, a hideg pedig egyre fokozódott…

Édesapja akkor hűvös nyugalommal engedte el Rowan kezét, hogy előhúzhassa a pálcáját. Annak végéből ragyogó, ezüstös fény robbant elő, amely alakot öltött: a jaguár közéjük és a rémlények közé állt, s mintha valamiféle védőfal lett volna, amely elválasztja őket a hidegtől és a lények keltette félelemtől, Reynard egy kicsit erőre kapva konstatálta, hogy azok valószínűleg pont úgy tartanak az apja által idézett fénylő jaguártól, mint amennyire Reynard megijedt tőlük.

 - Gyertek. - Mr. Corbitt határozottan indult tovább, maga után húzva az ikreket, több figyelmet nem is szentelve a rémlényeknek. Az ajtó zárjába illesztett egy kulcsot, gyorsan elforgatta, majd betolta a gyerekeket és ő is belépett. A jaguár odakinn leült a bejárat elé, mintha őrködne, az ajtó pedig tompa, visszhangzó kongással csukódott be mögöttük.

Reynard megrázta a fejét, mintha így akarná száműzni a rossz emléket.

 - Dementorok. - magyarázta higgadtan édesapjuk, amikor Reynard és Rowan már megnyugodtak és kezdtek ráeszmélni, hova kerültek. Leült, s tekintetét komolyan az ikrekre szegezte, szigorúan magára vonva a figyelmüket (bár a történtek után valahogy a rengeteg kupac arany és a százféle különleges tárgy sem volt elég ahhoz, hogy a gyerekek olyan gondtalanok és izgatottak legyenek, mint mikor beléptek a bankba). - Ilyen lények őrzik az Azkaban varázslóbörtönt, és mint azt az előbb megtudtátok, a családi széfünket is. Nem hat rájuk sem a könyörület, sem a könyörgés, nem lehet kijátszani őket trükkökkel, és mindenkit megtámadnak, aki ide merészkedik… még engem is. Kétségetek se legyen afelől, hogy ha legközelebb itt jártok, ugyanígy fognak fogadni.

Reynard és Rowan sápadtan néztek össze; most még az általában nagyszájú, magabiztos Rowan is összeszorította a száját és aggódva pislogott.

 - Egyetlen dolog van, amivel egy dementort távol lehet tartani. A varázslatot, amellyel a jaguárt megidéztem, patrónus bűbájnak hívják. - folytatta Mr. Corbitt. - Mindezt azért mutattam meg nektek, mert az ebben a barlangban lévő kincsek a tiétek is. Bármikor eljöhettek ide, két feltétellel. Az egyik, hogy legközelebb már nem leszek a kísérőtök: magatok jöttök, felvértezve az addigra megtanult patrónusidézéssel, melynek segítségével képesek lesztek megvédeni magatokat. Kivételes képességekkel rendelkeztek, és bár ez egy igencsak nehéz bűbáj, kétségem sincs afelől, hogy idővel megtanuljátok majd. Addig azonban, amíg biztosan rá nem éreztek, ne is próbálkozzatok!

 - Értettük, apa. - nyerte vissza a hangját Rowan, Reynard ellenben egyelőre csak bólogatni volt képes.

 - A másik feltételem a következő: ezen az aranyon számos védővarázslat ül. - Mr. Corbitt a zsebébe nyúlt és két csomagot húzott elő, gyermekei felé nyújtva azokat. Amikor Reynard kibontotta a sajátját, egy erszényt talált benne, melyen vékony aranyláncon egy kulcs függött -bizonyára a családi széf kulcsa. Rowan csomagjában ugyanolyan erszény lapult. - Mint látjátok, az erszénynek két zsebe van, mindkettő tágítóbűbájjal kezelt; az egyikbe a pénzt tudjátok rakni, a másikba bármit, amit még magatoknál kívántok tartani. Az erszényt csak az tudja kinyitni, aki először érintette meg… ebből a barlangból pedig csak ilyen erszényekben lehet kivinni bármit is. No, mire vártok? - Mr. Corbitt végre elmosolyodott és előrefele tolta az ikreket. - Jó ideig nem jöttök majd vissza ide. Most tömjétek tele az erszényt, amíg még lehet…!

Az erszénybe több maroknyi bronz knút, ezüst sarló és arany galleon fért, mégis, ahogy végig sétáltak az Abszol Úton, Reynard nem érezte, hogy különösebben súlyos lenne. Annál nehezebb volt az a sok holmi, amelyet a Gringottsban tett látogatás után összevásároltak. A tankönyveket, üstöt, bájital-hozzávalókat és több rend talárt aztán Rubby gondjaira bízták és a házimanó mindet hazavitte a darlingtoni kúriába, leszámítva azt a hosszúkás dobozt, amelyet Reynard és Rowan is boldogan szorítottak magukhoz, miközben apjukkal letelepedtek a Rosa Lee Teaház egyik asztalához egy búcsúitalra.

 - Ébenfa és sárkány szívizomhúr, tizenegy hüvelyk. - dünnyögte elégedetten Rowan, miután felemelte a doboz tetejét és kivette belőle sötét színű pálcáját, hogy gyönyörködjön benne. Reynard pálcája nagyon hasonló volt külsőre, csak világos, szinte fehér (juharfa és főnixtoll kombinációja, szintén tizenegy hüvelyk). Most ő is elővette és finoman megpöccintette, mire a végéből ezüstös szikrák pattantak elő, mintha a pálca alig várná, hogy varázsoljanak vele. Mr. Corbitt elmosolyodva figyelte, ahogy fia nagy komolyan próbálgatni kezdi a különböző fogásokat.

 - Lassan ideje hazatérni. - jegyezte meg és kiitta whisky-s teája maradékát. - Holnap bőven lesz még időtök megismerkedni nem csak a pálcátokkal, de a tankönyveitekkel is.

 - Holnapután pedig indul a vonat! - csillant fel Rowan szeme. - Jaj apa, úgy várom már, hogy beosszanak! De hiányozni fogsz…

 - Phineas bácsi ott lesz nektek, majd odafigyel rátok. - simogatta meg lánya fejét Mr. Corbitt. - És ha már a beosztás… lesz számotokra még egy ajándékom, de csak azután, hogy bekerültetek a roxforti házatokba. Számítsatok majd a baglyomra.

 - Mi lesz az? - kíváncsiskodott Rowan, édesapja azonban nevetve csóválta meg a fejét.

 - Mindent a maga idejében… és te is hiába próbálkozol, Reynard. - hunyorgott le a fiúra, aki elpirult és inkább azzal kezdett el foglalatoskodni, hogy visszategye új pálcáját a dobozába. Mr. Corbitt néhány sarlót helyezett az asztalra, majd magára kanyarította köpenyét és a kezét nyújtotta az ikreknek. Néhány perccel később már csak a kiürült csészék emlékeztettek arra, hogy ott jártak.