Roxfort, 1911 szeptember 02.

A beosztás okozta sokk még mindig ott lebegett a feje fölött, majdnem olyan hatásosan, mint a Gringottsban látott dementorok árnyéka. Ami azt illeti, Rowan Corbitt biztos volt benne, hogy ha megint találkozna egy dementorral, az első dolog, amelyet újra és újra átélne a rémlények idézte rossz emlékek közül, az a pillanat lenne, amikor a Teszlek Süveg elkiáltja magát: Griffendél!

Este, miután számtalan lépcső megmászása után felértek új házának klubhelységébe, amely az egyik toronyban kapott helyet, Rowan felszaladt a hálótermébe és behúzta ágyának függönyét, elkerülve így a megismerkedés kellemetlenségeit szobatársaival. Másnap azonban már nem bujkálhatott, hisz elkezdődtek az első óráik. Átváltoztatástan, állt az órarenden, és mire diáktársai és Merton professzor, az átváltoztatástan tanár megérkeztek a teremhez, Rowan már rég a hátsó padban gubbasztott, könyveivel barikádozva el magát.

 - Leülhetek melléd? - kérdezte egy kissé félénk hang, és felpillantva Reynardot látta meg, amint a pad mellett toporog. El is felejtette, hogy a legelső roxforti órájukon pont a hollóhátasokkal együtt vesznek részt. Reynard nem viselte a szemüvegét (valószínűleg örült, hogy végre megszabadulhatott tőle) és igencsak jól állt neki a Hollóhát kékkel díszített talárja, amely kissé kócos, szőke hajával együtt lazán elegáns külsőt kölcsönzött neki (az egyik hollóhátas kislány csillogó szemmel figyelte őt a háta mögött, de Reynardnak ez nem tűnt fel).

 - Persze… - sóhajtott Rowan és kissé felderülve tette le táskáját a földre, hogy öccse befurakodhasson mellé. Reynard átkarolta a vállát, de nem mondhatott semmit, Merton professzor ugyanis belekezdett a névsorolvasásba.

 - Ez nem igazság. - motyogta megsemmisülten Rowan, miután mindenki jelentkezett, a professzor pedig belekezdett valamilyen magyarázatba. - Miért Griffendél? Apa és anya családjából sem volt soha senki Griffendéles, én sem vagyok az. Mit fog szólni apa?

Ettől félt a leginkább. Egész éjszaka álmatlanul feküdt az ágyában, a függönyön átszűrődő holdfényt bámulva. A Corbitt család rendkívül büszke volt a nevére és múltjára, arra, hogy Thorne Corbitt és legtöbb felmenője a Mardekár ház megbecsült tagja volt roxforti évei alatt. Mindenki biztosra vette, hogy ő is oda fog kerülni, mindenki azt várta. Saját maga is… Nem is mert belegondolni, hogy mekkora csalódást okozhatott az édesapjának.

 - Én nem akartam griffendéles lenni. - motyogta megsemmisülten. Reynard megszorította a kezét a pad alatt.

 - Nem hiszem, hogy ebből bármi baj lenne. - suttogta. - Amúgy sem tehetsz arról, hogy hova oszt be a süveg.

Rowan az asztallapot bámulta maga előtt. Gondolatain egy pillanatra átvillant a Teszlek Süveg tegnap esti kérdése, de aztán gyorsan igyekezett másra koncentrálni, remélve, hogy Reynard nem látott bele a fejébe; kivételesen nagyon nem szerette volna, ha öccsének a tudomására jut, mi is történt pontosan annak az öt percnek a végén.

 - Ez azért nem olyan biztos. - jegyezte meg. Reynard felvonta szemöldökét, aztán töprengő arcot vágott. Fel sem tűnt nekik, hogy Merton professzor közben elindul a teremben, minden diák elé letéve valamit.

 - Hogy érted?

Rowan nagy levegőt vett, hogy megpróbálja úgy elmagyarázni véleményét, hogy abból ne derüljön ki a személyes tapasztalat, de valami megakadályozta ebben.

 - …felteszem, ha az órán így beszélget, a kisasszony már képes is lenne elvégezni az előbb demonstrált műveletet. - csendült hirtelen Merton professzor hangja közvetlenül előttük, és Rowan összerezzenve döbbent rá, hogy mindenki őket nézi.

 - Elnézést, professzor. - zavartan futtatta végig tekintetét Merton-on, aki egy fényes tűt tartott a kezében, majd a többi diákon, akik eddig egy-egy gyufát bökdöshettek a pálcájukkal, de most kíváncsian pislogtak Reynard és őfeléje. Rowan ebből szerencsére hamar le tudta vonni a következtetést, hogy mi is lenne a feladat, és kissé zavartan vette elő a pálcáját, rászegezve a gyufára, amelyet a professzor elé rakott. Úgy fél percnyi feszült koncentráció után kissé jobb kedvvel pillantott fel.

 - Hm… nocsak. - Merton elismerően vonta fel a szemöldökét és elvette Rowantól a gyufát, ami már nem volt többet gyufa, hanem csillogó, hegyes tű. - Úgy néz ki, a tehetsége megmentette a kisasszonyt. Szép munka, amellyel máris szerzett öt pontot a házának. De ha alaposabban megnézzük, a transzformáció egy másik, igazán egyedi formájának is tanúi lehettünk az elmúlt percben.

 - A hajad. - súgta Rowannak Reynard. A kislány kelletlenül vette észre, hogy a nagy koncentrálásban sikerült zöldre, majd türkizre színeznie a frizuráját, osztálytársai pedig ámulva nézték őt.

 - Corbitt kisasszony metamorfmágus, igazam van? - Merton professzor tekintete most már cseppet sem volt neheztelő. Rowan szótlanul bólintott és lejjebb csúszott a székén, a professzor pedig az osztályhoz fordulva magyarázni kezdett. - A metamorfmágia igencsak ritka dolog, amelyhez születni kell. Aki rendelkezik ezzel a különleges képességgel, kedve szerint meg tudja változtatni a külsejét, pálca vagy bármilyen más varázseszköz használata nélkül…

Az átváltoztatástan után Rowan kénytelen volt búcsút venni öccsétől. Reynard az üvegházak felé indult gyógynövénytanra, a griffendéleseknek viszont Sötét Varázslatok Kivédése volt a következő órájuk. Azonban alig, hogy Rowan helyet foglalt és Dumbledore professzor belekezdett volna köszöntő mondókájába, kopogtattak és egy felsőbb éves diák (talán az iskolaelső?) lépett a terembe.

 - Bocsánat, professzor. Az igazgató úr az irodájába hívatja Rowan Corbittet.

A kislány összerezzent a neve hallatán. Valóban, Phineas Nigellusról teljesen elfeledkezett; keresztapja biztosan túltette magát az első megrázkódtatáson, amit Rowan Griffendélbe sorolása okozott. Az, hogy látni kívánta őt, más helyzetben örömmel töltötte volna el Rowant, jelenleg azonban csak fokozta bűntudatát. Még egy ember, aki a szemére veti, hogy rossz házba került…

 - Rendben. - biccentett Dumbledore professzor és Rowanra nézett. - Menj, Corbitt.

A többi diák összesúgott, de Rowant nem ez zavarta igazán; végig a hátában érezte Dumbledore égkék tekintetét, pont úgy, mint az előző napon, miután a süveg a Griffendélbe osztotta…

A felsős diák a második emeletre vezette őt, végig egy hosszú folyosón, melynek végében egy hatalmas, kifejezetten csúnya szörnyet mintázó kőszobor állt.

 - Aranyvér. - szólt fennhangon Rowan kísérője, mire a kislány nem kis ijedtségére a kőszörny életre kelt, de nem támadt rájuk, hanem félreállt az útból. Mögötte a falban egy keskeny, felfelé vezető csigalépcső bukkant fel. A felsős diák előre tolta Rowant. - Menj. Az igazgató úr odafenn vár.

Rowan hevesen dobogó szívvel lépett az első fokra. Amint a lába megérintette a követ, a lépcső megmozdult, emelkedni kezdett, és mire a lány magához tért a meglepettségtől, már egy tölgyfaajtó előtt volt, amely hangtalanul tárult fel előtte, utat nyitva egy hatalmas, fényes, kör alakú szobába, melynek falain számtalan fénykép függött. Hirtelenjében csak ennyit tudott megállapítani, ugyanis, ahogy a felsős diák is mondta, már vártak rá.

Phineas Nigellus Black, aki a szoba közepén lévő íróasztal mögött üldögélt, felpillantott érkezésére. Rowan rá nem jellemző félszegséggel somfordált oda az asztallal szemben lévő székhez. Keresztapja most nem mosolygott rá úgy, ahogy általában szokott, helyette fájdalmas tekintettel méregette őt.

 - Itt vagyok, Phineas bácsi.

 - Drága Rowan! - az igazgató meglepő nyájassággal mutatta, hogy üljön le, ő maga viszont felpattant és a kislányhoz lépve atyaian karolta át a vállát, miközben pálcája intésére egy tálca is felbukkant valahonnan, rajta teáskannával és csészékkel. Rowan meglepetten pislogott, mivel egyáltalán nem ilyen fogadtatásra számított. - Hát elkezdődtek roxforti tanulmányaid… Nagy örömmel tölt el, hogy a sok bosszantó kölyök között végre akad olyan ígéretes tanuló is, mint te és az öcséd. Mondd, hogy érzed magad?

 - Furcsán. - válaszolta őszintén Rowan. Phineas odaintett magának egy széket és leült vele szemben, ravasz tekintetével egy pillanatra sem engedve el a kislányt.

 - Hát persze, persze. - bólogatott, teát töltve mindkettejüknek. - Biztosan nehéz lehet a kezdet. De ne aggódj kedvesem, megígértem édesapátoknak is, hogy figyelek rátok. Tudod, hogy hozzám mindig bizalommal fordulhatsz te is, Reynard is. - Phineas rámosolygott. - Elvégre, ha szabad ilyet mondanom, te vagy a kedvencem. Mennyire fáj most a szívem, hogy a tegnap este így alakult…

Arcára sajnálkozás ült ki, Rowan pedig pocsékul érezte magát. Keresztapja nyájassága most valahogy idegen volt számára, nem őszinte. Nem tudta, mit mondjon erre, így a teáscsésze után nyúlt, hogy megkapaszkodhasson valamiben, bár a teát sem kívánta. Rövid csend után az igazgató folytatta.

 - De tudom, hogy te minderről nem tehetsz. - biztosította Rowant olyan tekintettel, ami mégis mintha az ellenkezőjét sugallta volna annak, amit mondott. - Bár másképp alakultak volna a dolgok és az én régi házamban lennél. Igazán fájdalmas látnom, hogy egy olyan tehetséget, mint te vagy, a Griffendél bátor, ámde a falnak sokszor fejjel menő tagjai közé soroljanak… Igazából csupán annyit szerettem volna közölni veled, hogy rendkívül sajnálom a dolgok ezen alakulását. Te jobb vagy ennél és jobbat is érdemelnél. No persze nem a Griffendél házról szeretnék rosszat mondani… de mégis.

Rowan szótlanul figyelte az igazgatót. Phineas Nigellus most valahogy más volt, mint amilyennek ismerte. Eddig, ha keresztapja náluk vendégeskedett vagy máshol találkozott vele, mindig jó szavai voltak hozzá, mindig dicsérte őt. A hirtelen váltás még a körülmények ellenére is rosszul esett neki. Udvariasan tette le kanalát a csésze mellé.

 - Phineas bácsi, nem baj, ha elmegyek? - kérdezte csendesen. Az igazgató felvonta a szemöldökét.

 - Nem, dehogy, kedves Rowan. - válaszolta végül. A kislány úgy pattant fel, mintha csak erre várt volna. Ahogy kifelé haladt, olyan érzése volt, mintha Phineas Nigellus Black megcsóválná a fejét a háta mögött.