Roxfort, 1911 szeptember 26.

Az eső monoton kitartással dobolt az ablakon. Mivel a rossz idő miatt a diákok nem tudtak kimenni a parkba, mindenki a saját klubhelységében múlatta a szombat délutáni, majd esti időt. A Griffendél tornyában vidáman lobogott a tűz (ebben az évben korán érkezett a hideg), a gyerekek pedig vidáman csevegtek vagy játszottak, kivéve Rowan Corbittet, aki az egyik nagy fotelben gubbasztott, térdét átkarolva és a tűzbe bámulva. Társai néha felé pislogtak, néhányan összesúgtak, de senki sem szólította meg. Senki sem akart beszélni vele azóta az eset óta.

A baleset miatt történt minden.

A griffendéleseknek és a hollóhátasoknak együtt volt életük első repülésórája. Rowan, ha becsukta a szemét, most is maga előtt látta a sorba fektetett seprűket a füvön, és Reynard rémült arcát…

Talán megérezte előre, mi fog történni, de már nem tudott tenni semmit. A seprű elszabadult és Reynard, aki megbénult a félelemtől, leesett. Több métert zuhant, és a balesetet már nem tudták megakadályozni. Rowan keze ökölbe szorult a gondolattól… nem tudott semmit tenni a testvéréért. Reynard napokig nem tért magához és még mindig a gyengélkedőn volt. Édesapjuk természetesen azonnal hazatért Angliába fia balesetének hírére. Az, hogy Reynard felmentést kapott a repüléstan alól, nem volt elég, és az ügy vége az lett, hogy eljárást indítottak a repüléstan oktató ellen, aki a kérdéses baleset előtt kötelezte rá Reynardot, hogy szálljon fel a seprűre, hiába jelezte a fiú, hogy nem mer. A professzort végül menesztették a Roxfortból. Thorne Corbitt nagy név volt, ráadásul a felügyelőbizottság tagja és Black igazgató barátja. A diákok viszont meglehetősen nehezményezték a dolgok alakulását, hisz így nem csak a repüléstan órák maradtak el határozatlan ideig, de a közkedvelt kviddicsbajnokság sem tudott időben elindulni. Rowant nem érdekelték különösebben az odaszólások, sértegetések, melyeknek ezután céltáblájává vált, s az sem, hogy igazán senki sem kereste a társaságát. Őt csak Reynard érdekelte.

Öccse megváltozott a baleset után: olyasfajta mély letargiába süllyedt, hogy Rowan hiába próbálkozott bármivel, nem tudta elérni, hogy Reynard olyan legyen, mint korábban. Reynard ugyan felépült a fizikai sérülésekből, de a lelki sebek megmaradtak. A kislány szája megremegett erre a gondolatra.

Hirtelen pattant fel, elviharzott a portrélyuk felé. Senki sem szólt rá, amikor felnyitotta a Griffendél klubhelységét elzáró festményt és kilépett a sötét folyosóra, pedig valószínűleg már az esti takarodó is elmúlt. Talán azt gondolták, Reynardot akarja meglátogatni a gyengélkedőn, talán titokban remélték, hogy elkapják, amint a folyosókon kószál, Rowant úgysem érdekelte. Gyors léptekkel indult el, maga sem tudta, hová; csak távol akart lenni a többiektől, tenni akart valamit, bármit, ami legalább kirángatja őt abból a nyomott, borzalmas hangulatból, amelyben az elmúlt napjait töltötte.

A Roxfort teljesen más volt éjszaka, mint amilyennek Rowan nappal megismerte. Sötétség borult a folyosókra, mély és ijesztő, a csend pedig akkora mértékű volt, hogy csengett tőle a kislány füle. A kastélyban mindenhol fellelhető régi lovagi páncélok sem forgolódtak és nem lengették karjaikat nyikorogva, a falra aggatott számtalan festmény lakói pedig nem mozogtak, legtöbbjük mélyen aludt keretének vagy festett környezete egy stabil pontjának dőlve. Rowan lelassítva, nesztelen léptekkel ólálkodott végig a folyosón, útját a könyvtár felé irányítva. Szerette az ottani nyugodt csendet, de most egy más gondolat is megfogalmazódott a fejében: talán a könyvek között talál valamit, ami segíthet Reynardon. A zárolt részbe, ahol igazán nagy titkokat fejtegető vagy veszélyes témákat taglaló könyvek voltak, persze nem léphetett be akárki, egy elsős főképp nem. Most azonban éjszaka volt, és a könyvtárat nem őrizte senki… Rowan pedig eddigre nem csak a fényt adó Lumos-varázsigét sajátította el (melyet most alkalmazott is, hogy lássa az utat maga előtt), hanem a zárakat felnyitó Alohomora-bűbájt is. A könyvtár zárt ajtaja nem jelenthetett különösebb kihívást neki.

A roxforti gondnok viszont annál inkább.

Apollyon Pringle tagbaszakadt, durva arcvonásokkal rendelkező varázsló volt. Feladatai közé tartozott a kastély ellenőrzése, a szabályszegő diákok begyűjtése és megbüntetése, és természetesen az éjszakai járőrözés is. Pringle ismert volt goromba modoráról és gyakran kegyetlen büntetési módszereiről, melyekkel az általa rendbontónak tartott diákokat sújtotta.

Rowannak az volt a szerencséje, hogy Pringle az esős, hideg szeptember végi időben csúnyán megfázott és pont akkor tüsszentette el magát, amikor még nem fordult rá arra a folyosóra, amelyen Rowan haladt. A kislány szinte kővé dermedt a jeges rémülettől, ami elöntötte a hang hallatán. Minden diák rettegett Pringle-től, még a bátor felsőbb évesek is. Rowannak az utolsó pillanatokban jött meg az ereje ahhoz, hogy megforduljon és rohanni kezdjen az ellenkező irányba. Nem nézett hátra, hogy a gondnok meghallotta-e őt és vajon a nyomában van-e, azt sem figyelte, hogy merre szalad, csak egy dolog számított, hogy minél hamarabb minél messzebb kerüljön a veszélytől. A fejében csak egy gondolat járt: Ez nem igazság! Én csak keresni akartam valamit, ami segíthet az öcsémen…

Lélekszakadva fordult be egy bal oldali folyosóra. Legnagyobb rémületére meghallotta maga mögött Pringle lépteit, de valahogy így is csak Reynardra tudott gondolni. Bárcsak találnék valamit, ami segíthet rajta. Bárcsak…

Hirtelen egy ajtót pillantott meg maga előtt néhány méterre. Ha még be tudna slisszolni abba a terembe, mielőtt Pringle befordul a sarkon, talán a gondnok nem venne észre semmit és tovább menne abban a hitben, hogy még mindig üldözi az esti kirándulót. Rowan hátra se nézett, hogy meggyőződjön arról, a gondnoknak valóban van ekkora lemaradása, az ajtóhoz érve feltépte azt, és miután beugrott rajta, gyorsan (és a lehetőségeihez mérten csendben) becsukta. Aztán odalapult és hevesen dobogó szívvel fülelt, várt. Hallotta Pringle lépéseit… a gondnok elrobogott az ajtó előtt, majd a futás zaja mintha távolodott volna, halkult, majd teljesen elhalt. Rowan mégsem mert mozdulni még jó néhány percig. El sem hitte, hogy a szerencse ily mértékben hozzá pártolt és sikerült megúsznia ezt a kis kalandot. Márpedig jól hallotta, Pringle valóban elment, de Rowannak egyelőre nem volt bátorsága ahhoz, hogy távozzon (mi van akkor, ha a gondnok visszafordul?), így jobb híján körülnézett a szobában, ahova hirtelenjében bemenekült.

Nem is szoba volt, hanem egy óriási terem, a legnagyobb, amelyet eddig a Roxfortban látott (leszámítva persze a bejárati- és nagycsarnokot). Ez a terem pedig tele volt zsúfolva a legkülönbözőbb, megszámlálhatatlan mennyiségű tárggyal. Közvetlenül előtte például egy rozoga komód állt, melynek tetejére egy koszos, foltos borítójú könyvet, egy fiolányi sárkánykarom-reszeléket, egy lunaszkóphoz hasonlatos műszert és egy fél pár kesztyűt raktak. Kicsit odébb akkora halomnyi, egymásra zsúfolt dolog állt, hogy Rowan csodálkozott, hogy nem dőlhetett még le (a teremben több hasonló kupac is tornyosult). A padlót összegyűrt pergamengalacsinok és elszakadt lapmaradványok díszítették, néhol egy-egy törött pennával, üvegszilánkkal vagy tollal kiegészítve. Mi ez a hely? gondolta némi döbbenet kíséretében Rowan. A Roxfortban kifejezetten odafigyeltek a rendre, káosz (leszámítva az esetleges baleseteket vagy diákcsínyeket) csak akkor volt, amikor Hóborc, a kopogószellem nekiállt törni-zúzni. Az, hogy az iskola bármelyik terme így nézzen ki, eléggé lehetetlen és furcsa tény volt. Rowannak ugyanakkor feltűnt, hogy sok tárgyat porréteg borít, s nem egy közülük úgy néz ki, mintha hónapokkal, sőt, talán évekkel ezelőtt hagyták volna itt, hogy aztán elfeledkezzenek róla. Kíváncsisága végül felülkerekedett félelmén és a sürgető érzésen, hogy minél hamarabb visszamenjen a Griffendél biztonságot jelentő klubhelységébe, és lassan elindult beljebb a teremben, kicsit jobban körülnézni, hátha rájön arra, hová tévedt.

A lomtornyok között keskeny folyosók vezettek el és Rowan újabb különös tárgyakat vehetett szemügyre. Látott többek között egy kettétört varázspálcát, egy rozsdás kürtöt, egy nagy, bedugózott üveget, melybe már réges-rég beleszáradt valami cseppet sem bíztató színű bájital, és egy kitömött hippogriffet, aminek csak három lába volt. Épp elhajolt egy önműködő csúzli elől, ami bágyadtan repült felé, amikor észrevett egy hatalmas (nála vagy kétszer nagyobb) hóhérbárdot, melynek pengéjét sötét, rászáradt vér szennyezte. A rémisztő látványtól ösztönösen hátraugrott, melynek következtében megbotlott egy földön heverő üvegfiolában. Maga mögé kapva próbált támasztékot keresni, de keze csupán valami anyagdarabot markolt meg, így az egyensúlyát elvesztve hatalmasat esett. Mindez nem járt különösebb zajjal, ugyanakkor Rowan fájdalmas nyekkenéssel a földön kötött ki, valamint sűrű porfelhő szállt fel, melynek forrása a magával rántott anyag volt. A kislány köhögve-prüszkölve pillantott fel, és szeme elé a legkülönösebb dolog tárult, amelyet valaha látott.

Az anyagdarab, amelybe kapaszkodni próbált az eséskor, most felemelkedett és ott lebegett előtte, behajlított közepével olyan formát felvéve, mint a támadni készülő kobra. Vastag anyag volt, amelyet valószínűleg a molyok sem tudtak kikezdeni, és valamikor szép lehetett a rajta lévő arany, fehér, bronzos és fekete mintázatokkal, mostanra azonban olyan kosz- és porréteg fedte, hogy ez alig látszott rajta. Rowan látott már hasonló mintázatokat, különböző szőnyegeken, melyeket édesapja hozott haza egy-egy hosszú utazása végén, messzi országokból.

 - Egy repülő szőnyeg… - suttogta álmélkodva, de kellő tartózkodással, a varázstárgy ugyanis még mindig meglehetősen fenyegető alakzatot felvéve lebegett. Kinyújtotta a kezét, hogy megtapintsa az anyagot, mire a szőnyeg felé csapott a sarkával. Rowan visszarántotta a karját. A szőnyeg nem úgy viselkedett, mint a közönséges varázstárgyak, vagy mint a seprűk, amelyeket Nagy-Britanniában használtak repülésre (a repülő szőnyegek kevésbé voltak preferáltak, bár elvétve a brit mágusok is utaztak ilyesféle szállítóeszközön). Rowannak egy pillanatra átfutott a fején az abszurd gondolat, hogy a szőnyeg úgy reagál, mintha egy másik személy lenne, aki a jelen esetben igencsak nehezményezi, hogy lerángatták a szekrényről, melyre terítve pihent.

 - Ne haragudj, nem volt szándékos. - próbálkozott újra. A szőnyeg teteje félrebillent, mintha hallgatná őt. A kislány feltápászkodott és elfojtott egy köhögést. - Megsimogathatlak?

Rövid csend. A szőnyeg lassan, nagyon lassan lejjebb ereszkedett, kisimult. Így már olyan, mint amikor fel lehet ülni rá, gondolta Rowan, de ehhez természetesen nem volt bátorsága. Óvatosan ismét kinyújtotta a kezét és megérintette a szőnyeg puha tetejét. Az enyhén megremegett, mintha hosszú ideje nem nyúlt volna hozzá emberi kéz, és Rowan eltűnődött azon, hogy vajon hogyan kerülhetett ebbe a szobába, mióta lehet itt elhagyatva, elfelejtve.

 - Úgy tűnik, ebbe a terembe csak itthagyni hozzák a dolgokat. - nézett körül, miközben még egyszer végigsimított a szőnyegen. - Hű, de poros vagy… biztos nagyon régóta lehetsz itt és nem jött érted senki. Szívesen leszedem rólad ezt a sok koszt. Nézd csak! - az egyik szekrény résnyire nyitott ajtajában megpillantott egy régimódi, de ép kefét. Óvatosan megkaparintotta (a szekrényből kiszűrődő halk zümmögés alapján a bútor egy doxicsaládnak adhatott otthont, amellyel a kislány most nagyon nem kívánt szembekerülni). Úgy érezte, mintha a szőnyeg minden mozdulatát figyelemmel kísérné, s legnagyobb megdöbbenésére mikor bátortalanul újra megérintette az anyagot, az nem röppent hátra, nem is lökte fel őt, hanem kiegyenesedve, elégedetten hullámzott előtte. Lassan tisztán is láthatóvá vált a szőnyegbe szőtt szép minta, Rowan pedig elkészülve gyönyörködve szemlélte azt.

 - Máris sokkal jobb, nem? - mosolyodott el. A szőnyeg finoman libbenve repülte körbe őt, mintha így köszönné meg neki. A kislány egy darabig kedvtelve nézegette, majd lassan eszébe jutott, hogy neki valójából nagyon nem itt lenne a helye, egy ismeretlen, számtalan veszélyes tárggyal telezsúfolt teremben, egy repülő szőnyeggel, éjnek idején. Elszontyolodva lépett egyet hátra. - Nekem mennem kell. Pringle talán már a kastély más részén van, nekem meg vissza kellene találnom a klubhelységbe, mielőtt nagyobb baj lesz.

Legnagyobb meglepődésére ahogy elindult, érezte, hogy a szőnyeg sarka rácsavarodik a karjára és húzni kezdi őt visszafele.

 - Mit szeretnél? - még egy finom húzás. Rowan felsóhajtott. - Jaj nem, nem maradhatok, baj lesz belőle… - a szőnyeg úgy lebegett és fodrozódott, mintha mondani akarna neki valamit, Rowan pedig ámulva vette észre, hogy mintha értené őt. Kívülről nézve meglehetősen nevetségesnek érezte magát, hogy egy tárggyal diskurál. - Még mindig veszélyes kinn? Honnan tudhatnád azt? Talán sikerül visszalopakodnom a toronyba, nem lehet messze. Azt sem tudom, mennyi az idő…

Csak most döbbent rá, hogy mennyire fáradt; az éjszakai kószálás izgalmai teljesen elfeldetették vele ezt. Hatalmasat ásított és kimerülten ült le a földre, hátát az egyik bútornak vetve. A szőnyeg lejjebb ereszkedett, vele szemmagasságba és kíváncsian billentette oldalra felső redőit. Rowan rásandított.

 - Nem akarok itt gubbasztani reggelig. Ez a terem ijesztő… - görbült le a szája sarka. A szőnyeg finom lebbenéssel a vállára borult, betakarva őt. A kislány összébb húzta magát a kellemes melegben és nagyokat pislogott, próbálva ellenállni annak, hogy leragadjon a szeme. A furcsa szőnyeg mintha minden erejével azon lett volna, hogy ott maradjon vele, és Rowan magában kissé csodálkozva állapította meg, hogy védelmében már nem is fél annyira. Küzdött a kimerültség ellen, de egyre nehezebben. Talán nem baj, ha marad egy kicsit… talán reggel könnyebben visszajuthat a toronyba, legalább is nem tudják már megbüntetni… talán…

Képtelen volt befejezni önmaga győzködését, feje ugyanis oldalra bukott, szeme lecsukódott, ahogy lassan elnyomta az álom. Nem is tudta, de a titokzatos repülő szőnyeg, különös új barátja éberen őrködött fölötte.