Roxfort, 1916 június 19.

 - Nézzenek csak oda, ki van itt! Csak nem a kedvenc, legtehetségesebb tanítványom?

Az elegáns, ravasz tekintetű férfi egy pillanatra felemelkedett az asztaltól, ahogy a lány belépett.

 - Hívattál, Phineas bácsi.

 - Igen, igen… foglalj helyet, drágám. Kérsz teát?

 - Igen, köszönöm. - a lány kifejezéstelen arccal ült le az igazgatóval szemben lévő üres székre. Tudta jól, hogy Phineas Nigellus Black nem csak egy közösen elfogyasztott tea miatt kérette, más jó oka is volt erre, őt pedig nem érte váratlanul.

 - Mindig örömmel tölt el, ha láthatom a keresztlányomat. - Phineas mosolygott ugyan, de ez a mosoly elkerülte a szemeit, melyek most kutatóan fürkészték a tanulót. - Kedves Rowan, hallom végeztél az összes vizsgáddal, igaz-e? Kétségem sincs afelől, hogy kiválóan teljesítetted az összes RBF-et, akárcsak az ikertestvéred. Mindig is mondtam, hogy ti ketten vagytok a legígéretesebb diákok a Roxfortban… nagy fájdalom, hogy egyikőtök sem az én egykori házam tagja.

Mindezt atyai kedvességgel mondta ugyan, éppen akkora mértékű szomorkás hanglejtéssel, ami egy harmadik személynek fel sem tűnt volna. Tekintete néhány pillanatig elidőzött Rowan Corbitt egyenruháján, melyen szinte virított a Griffendél pirosa. Valahányszor találkoztak (ami elég gyakran megesett) Black professzor nem mulasztotta el, hogy célozzon arra, hogy Rowannak sokkal inkább a Mardekárban lenne a helye, ahova a lány apja is járt. Rowan öccsének, Reynardnak egy fokkal könnyebb dolga volt, mert ő legalább nem a Griffendélbe, hanem a Hollóhátba került. És Rowan persze tudta, hogy Phineas Nigellus Black egyik tanítványát sem kedveli igazán, és azt is, hogy Reynard egy kicsit, igazán kicsit tehetségesebb, mint ő.

 - Hallottam, hogy a pályaválasztási tanácsadás is remekül zajlott. - folytatta Phineas, miután kortyolt néhányat a teájából. Rowan követte a példáját, bár az ital nem volt kedvére való, túl édes volt, kissé émelygett is tőle. - Drága Rowan, meg kell mondanom, felettébb meglepődtem azon, amit hallottam. Hiszen olyan kivételes képességekkel rendelkeztek Reynarddal, olyan sokra vihetnétek… szinte már látlak titeket, mint híres átoktörőket (mint apátok), vagy magas pozíciójú vezetőket a Minisztérium élén… Miért kívántok épp ilyen… alantas munkakörben dolgozni, amikor jóval többre vagytok hivatottak?

Rowan a professzorra pillantott okosan csillogó zöld szemével.

 - Phineas bácsi, azért jóval több tervünk van ezzel a munkával, mint elsőre hangzik. - jegyezte meg, kellő sejtelmességgel a hangjában.

 - Titeket ismerve ebben biztos voltam. - bólintott az igazgató, aztán fájdalmasan elfintorodott, mint aki fizikailag gyötrődik a hírtől, amelyet a Corbitt ikrekkel kapcsolatban hallott. - De a sárvérűek között dolgozni… Aggódom értetek. Bármikor be tudnálak ajánlani titeket bármilyen hivatalba, sőt, egyes helyeken elég lenne akár a nevetek is… Remélem tudjátok, hogy rám mindig számíthattok. - aztán, mintha mi sem történt volna, a lány előtt lévő üres csészére pillantott, s kedvesen, szinte elnézően intette oda magukhoz a teáskannát pálcája egy könnyed mozdulatával. - De persze bármi is legyen, akkor is te leszel a kedvencem… Kérsz még teát?

 - Köszönöm. - biccentett a lány, bár a tea nem ízlett neki, de ezt nem tette szóvá. Megitta ezt a csészényit is. Elvégre Rowan Corbitt sokkal ambiciózusabb volt, mint azt Phineas Nigellus Black (vagy akár az az elnyűtt, poros süveg annak idején) gondolta volna.

o ~ . ~ o

Reynard odakinn várta.

 - No mit akart?

 - Hármat találhatsz. - csóválta meg a fejét Rowan, miközben az ikrek elindultak a folyosón, hátat fordítva az óriási kőszörnynek, amely az igazgatói iroda bejáratát volt hivatott őrizni. - Phineas bácsinak nagyon nem tetszik, amit visszahallott a pályaválasztási tanácsadásról. Emlékszel, anno már akkor is elégedetlenkedett, amikor harmadik elején felvettük a mugliismeretet.

 - Akkor ez most nagy csapás lehetett neki. - Reynard futólag elmosolyodott. - Már csak Lumpsluck fülébe kell eljutnia ennek a hírnek és akkor tényleg mindenki ki lesz ábrándulva. A múltkor szóba hozta, hogy szívesen beajánl tagnak a Bájitalfőzők Szövetségébe és nem értette, miért utasítom vissza. Nem érdekelnek a bájitalok.

 - Pedig mennyivel jobban hangzik, mint a Mugli Tárgyakkal Való Visszaélési Ügyosztály. - jelentette ki nagy komolyan Rowan, aztán kipukkadt belőle a nevetés. - Már előre látom, ahogy a muglik között rohangálunk, zsugorodó kulcsokat és egyéb megbűvölt használati tárgyakat hajkurászva. De Apának tetszett az ötlet, amikor megírtam neki… persze ő azért a valódi szándékot is tudja. Az lesz majd a kalandos rész. - az ikrek összepillantott. Rowan valóban nem hazudott a keresztapjának: ő és Reynard pontosan tudta, hogy mit akar, miért fog elhelyezkedni majd a Mágiaügyi Minisztérium egyik legunalmasabb, legkevésbé respektált ügyosztályán. Ez a szakma olyan lehetőségeket biztosított valami máshoz, valami sokkal (Phineas Nigellus Black szavaival élve) varázslókhoz méltóbb dologhoz, amit a legtöbb állásban dolgozva nem tudtak volna elérni. Az ikreket pedig cseppet sem izgatta, hogy ki mit szól ahhoz, hogy ők látszólag az unalmas, megbűvölt mugli tárgyakkal kívánnak foglalkozni. - Phineas bácsi ellenben kész katasztrófaként élte meg.

 - Lassan kezded túlzottan kiábrándítani. - jegyezte meg egy arcán játszó mosoly kíséretében Reynard. - És harmadikban mivel magyaráztad a dolgokat?

 - Azzal, hogy nem árt, ha egy varázsló ismeri az „ellenséget”. - válaszolt csevegő hangon Rowan, aztán megvonta a vállát. - És ebben elég sok igazság van… a varázslóvilág nem hagyhatja, hogy az alsóbb rendűek befolyása alá kerüljön, még ha csak a mindennapi élet egy-egy mozzanatáról is van szó.

Reynard felsóhajtott.

 - Jaj Rowan, nem kellene ilyeneket mondanod.

 - A mágikus képességekkel rendelkezők mindig is felsőbb rendűek voltak, ezt te is jól tudod. - nézett rá komolyan a nővére. - Mint ahogy azt is, hogy ez nem jelenti azt, hogy akkor most le kell igáznunk a varázstalanokat… De a nagyobb jó megköveteli tőlünk, hogy tisztában legyünk mindezzel és aszerint cselekedjünk.

 - Ezt hol olvastad? - vonta össze a szemöldökét Reynard.

 - Az mindegy. - Rowan céltudatosan nézett előre, miközben felmentek a lépcsőn. - Ez az igazság, Rey. Apa szerint is. Mintha a varázsvilág túlzottan félne a mugliktól, elrejtőzünk, pedig nem kellene. A mi az dolgunk lenne, hogy felelősen felhasználjuk a hatalmunkat.

Reynard aggódva figyelte őt. Véleményét ugyan nem tette szóvá, de az, amit hallott, nem tetszett neki. Igaz, a Rowan által hangoztatott gondolatok nem voltak idegenek a számára: a Corbitt család rendkívül büszke volt származására és vértisztaságára, és Reynard számtalanszor hallotta, hogy édesapja is ugyanezeket a nézeteket vallja. A Rowan tekintetében lobogó elszánt tűz azonban eddig ismeretlen volt számára, nővérének ezt az oldalát eddig nem látta, pedig úgy ismerték egymást, akár saját magukat. Aggasztották Rowan szavai, s az érzékei valahol mélyen, alig hallhatóan azt súgták, hogy valami nincs rendben… vagy nem lesz rendben, valamikor majd a jövőben, melynek titkai még az ő elméje előtt sem nyíltak meg. Rowan azonban nem mondott többet, ő pedig kénytelen volt eltemetni a hallottak által hozott megfogalmazhatatlan, rossz érzést.

Megesküdött Rowannak, hogy csak akkor fog olvasni a gondolataiban, ha a lány megengedi neki, vagy ha nagyon nagy a baj.

Reynard Corbitt pedig állta a szavát.