Roxfort, 1916 november 25.

Azon kevés esetek egyike volt, amikor egy szó sem jött az ajkára. Nem sokat fogott fel abból, ami körülötte zajlott; azt sem jutott el hozzá, hogy tud még állva maradni, mozdulatlanul. A könnyek végigfolytak az arcán. A mellette álló Reynard a kezét szorongatta (egymásba kapaszkodtak), ő nem sírt, de sápadt volt, akár egy halott, tekintete üres. Később, amikor Rowan emlékezetébe vissza-visszatért az a pokoli félóra az igazgatói szobában, nem sokat tudott felidézni: Reynard kezének kétségbeesett szorítását, a testén eluralkodó vad remegést, és Phineas Nigellus Black-et, aki komor, szintén sápadt arccal ült az íróasztala mögött.

 - Az nem lehet… - nyögte Rowan. Megrémült a saját hangjától: az vékony volt, a visszatartott zokogástól elfúló. - Apa nem írta, hogy visszajött Európába, ő nem lehetett ott, szólt volna… Még Ázsiában van, onnan írt a múltkor…

Nem bírta folytatni. Amikor kihívták az óráról azzal, hogy az igazgató látni kívánja, nem gondolt semmi különöset, hisz gyakran előfordult, hogy Phineas Nigellus magához hívatta egy kis beszélgetésre. Amikor a szoba előtt várakozva a nyugtalan Reynard is befutott, már nem értette annyira a dolgot. És amikor a fiú rekedten megjegyezte, hogy „Valami rossz történt. Érzem.”, már görcsbe rándult a gyomra.

 - Sajnálom, kedvesem. - mondta csendesen Phineas. Most ő is megtörtnek tűnt, magába roskadtnak. Elvégre a barátjáról volt szó… - Nekem megírta. Édesanyátok egy fontos tárgyalás miatt utazott a kontinensre, és amikor Thorne értesült erről, ő is Franciaországba ment, hogy édesanyátok mellett legyen az… ottani háborús helyzet miatt. Hogy vigyázzon rá. Sosem bízott az aurorokban. Azt viszont nem akarta, hogy aggódjatok miatta, ezért nem szólt nektek. Senki sem tudhatta előre, hogy… hogy mi fog történni. Részvétem a szüleitek miatt… Mindketten igazán kivételes mágusok voltak, és remek emberek…

A remegés erősödött. Rowan tompán érzékelte, hogy Phineas Nigellus felpattan és az asztalát megkerülve hozzá siet, hogy Reynarddal leültessék őt egy székre. Apa és anya halott… nincsenek többé… A lány maga elé meredt, tekintete a semmibe révedt. Hiába várta, hogy felébredjen ebből a borzalmas rémálomból, az valóságként ott maradt, fogságban tartva őt. Phineas mondott valamit, de alig-alig jutott el hozzá annak tartalma.

 - Édesapátok, nos, gondolt arra, hogy ha vele netalántán történne valami, mi legyen a teendő. - Phineas Nigellus sóhajtott egyet és Reynardot is leültette. - Fájdalmas persze erről beszélni… természetesen ti ketten vagytok a teljes jogú örökösök, a Corbitt-família utolsó tagjai. A birtok, a kúria, a Gringotts-beli széf és minden ingóság, beleértve a házimanót, a ti tulajdonotok. Néhány hónap múlva éritek el a nagykorúságot, amikor is szabadon rendelkezhettek mindenről; Thorne azt kívánta, hogy ha a sors úgy hozná, hogy szükség van rá, a hivatalos gyámotok én legyek. - az igazgató Rowan vállára tette a kezét. - Igazán fáj, hogy végül be kell töltenem ezt a szerepemet, kedveseim.

Se Rowan, se Reynard nem válaszolt. Az igazgatói szobára súlyos, fájdalmas csend borult, melyben a hitetlenkedés mellett lassan megjelent a veszteség tudata, kíméletlenül ránehezedve a jelenlévők lelkére, akár egy lethifold gyilkos, fojtogató árnyéka.

o ~ . ~ o

Nem mentek vissza az óráikra. Céltalanul, gépies léptekkel rótták az üres folyosókat, arra sem figyelve, hogy merre mennek. Ali kiröppent Rowan tágítóbűbájjal kezelt oldaltáskájából és az ikrek vállára borult. A súlyos anyag melegen, vigasztalóan takarta be őket, egyik sarkával megtörölve Rowan arcát. A lány erőtlenül megsimogatta a repülő szőnyeget.

 - Tudod, mit mondana apa. - szólalt meg alig hallhatóan Reynard. Rowan csak bólintani tudott; még mindig képtelen volt beszélni, a sírás kaparta a torkát. Öccse szelíden átkarolta a szőnyeg redői alatt, s arca komolyabb volt, mint eddig bármikor. - Együtt maradunk, bármi áron, bármi is történjen. A legnagyobb rosszban is; apa is ezt akarná. Össze fogunk tartani… mindig.